|
 Sokszor sírok azért, mert napjainkban a feledés érdemtelen homályába vesztek a klasszikus kalandfilm-hagyományok. Azért, hogy a pátosszal festett eseménydús történések, a drámai önfeláldozás, a régmúlt talmi, ámde fenséges jólneveltsége mélyre süllyedt, száműzötté lett, és a helyére olyan történések és csomagolás nyomultak, amellyel nem tudunk azonosulni, mert nem érinti meg gyermekkorban hagyott szívünk naivitását. Oda a Nagy Kaland vonzereje, oda a becsület, amely nem csak a "jó oldal" princípiuma, mint ahogy ma gondolják, hanem mindezek felett az ember sajátja. És oda az átvitt értelmű nemesség is, amely nyomtalanul kopik ki ebből a két lábra emelkedett, s onnan lelkileg sokkal, de sokkal többet zuhant fajból. Elmúlt minden igaz mese, hogy helyt adjon a XXI. század lelket nem érintő ál-meséinek... Ugye milyen maróan gúnyos, hogy ebben a sivár dekadenciában éppen egy Fekete Gyöngy ragyog olyan ezüstösen csillogóan, hogy képes életre lehelni gyermekkorunk titkokká láncolt eszméit?
Jerry Bruckheimer, az akciófilmek császára nagyon merészen nyúlt a témához. Nemcsak feltámasztott egy hosszú ideje hibernált műfajt, hanem csípős önkritikába merítve tárta elénk a fantázia birodalmába átnyúló kalózidőket. A történet ugyan gyakorlatilag egy szálon fut, de az összefüggések hálója jóval sűrűbb, mint az átlagos, látványra építkező filmeknél. Konkrét, élesen elváló motivációkat ad a karakterek "kezébe", mely által nem osztja mereven csak jókra és csak rosszakra a szereplőket, hanem hagyja, hogy a személyiségjegyek differenciálódhassanak. S ha nem is teljesen árnyalt figurákat teremt, a karakteres tulajdonságok élővé varázsolják a szereplőket. Ugyan megvannak a kötelező sztereotípiák (a Hős, a Gonosz, a Nő), de jelen esetben a történet indokolja is őket! Még a mellékzöngének szánt karakterek (a civakodó katonák, az üvegszemű kalóz) is erősen lendítenek a történet filmszerűségén.
A Karib-tenger kalózainak humorára nehéz szavakat találni. Az általam etalonként állított Múmiát is felülmúló önkritika, karikírozó sziporkázás olyan atmoszférát teremt, amely teljesen a hatása alá von. Azzal, hogy a film nem veszi teljesen komolyan önmagát, elköveti a legnagyobb húzást, amit csak tehet. Így teszi hihetővé minden egyes momentumát, beleértve a kalózok csontvázseregét is. Természetesen a mesei kereteken belül.
A színészeknek sikerült teljesen magukévá tenniük szerepeiket. Johnny Depp tőle szokatlan módon és vehemenciával komédiázza végig a film 143 percét, s attól függetlenül, hogy éppen a jók vagy a rosszak oldalán áll-e, rokonszenvünk bűvkörébe szippantjuk. Kalóz énjén átsüt bájos jólneveltsége, s ez a "csúnya fiúknak is van szíve"-attitűd teszi két világ határán táncoló magányos hőssé. Geoffrey Rush Barbossa kalózkapitány szerepében meggyőző, mégha kevésbé félelmetes rosszfiú benyomását is kelti. Keira Knightley elbűvölő hamvasságán és szépségén túl a film folyamán igazi kemény és bátor nővé növi ki magát (méghozzá hitelesen!), teljesen elhomályosítva ezzel szerencsétlen Orlando Bloom-ot, akinek egyébként is eléggé soványka karakter jutott.
A Karib-tenger kalózai a kitűnően megkomponált látványorgiákkal, díszletekkel és jelmezekkel puskaporszagú közelségbe hozza a tengeri csaták és a kalózlét "emlékét". A film legnagyobb erősségének tartom, hogy egy percre sem akarja elhitetni magáról, hogy mindez több lenne, mint mese, s ezzel olyan élvezhető és átélhető moziélményt nyújt, amelyet többször is végig lehet izgulni-nevetni-csodálni. Ez pedig, mint egy falat kenyér hiányzik gyermeki énünknek, amely többnyire odabenn bezárva sír a Nagy Kaland hívó szaváért.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
